2016. május 17., kedd

Gasztroblogger


Ne tévesszen meg senkit a választott cím, nem fogok ínycsiklandó képeket, és incsifincsi recepteket posztolni, mert azt megteszik a nálam hozzáértőbb emberek, inkább fura kis kapcsolatomról írogatnék az ételekkel, a konyhával, és a kettő találkozásával. Igazából nagy merészség erről regélni, és remélem, hogy az olvasók nemcsak rutinos háziasszonyokból, fél kézzel terülj terülj  asztalkámat varázsolókból állnak, és ha mégis, akkor talán őket is felderíti szerencsétlenkedéseim története.


Megjegyezném így előre, hogy valójában elméletben nagyon szeretek főzni, és szerintem tudok is, csak ritkán művelem, mert egynek főzni unalmas, nem kijövedelmező, mert a konyhám akkorka, hogyha lehajolok a tepsit kivenni a lerből, a kis ügyes hátulsórészem már a folyosón landol, és sorolhatnám még a kifogásokat, a vélt vagy valós magyarázatokat arra, hogy miért bevált szokás nálam a kajarendelés. Mint majdnem minden téren, ebben a témában is a képzelgés nagy partnerem, hiszen többször is megelevenedik a szemem előtt, az az egyszerűnek tűnő eset, hogy szépen bevásárolok, főzők és kis aranyos színes tetejű dobozkákban minden nap becsomagolom az ebédet, elviszem a munkahelyre, ergo rendszerezettebb, egészségesebb életet élek. Van még egy dolog, ami néha kihúz az esetleges sikertelenség bugyrából, s amit szintén előszeretettel alkalmazok, éspedig, a különböző vonzó külsejű fűszerek, praktikus serpenyők, mindenféle különleges alapanyagok beszerzése. S ez a lépés már megnyugtat, tettem valamit a cél érdekében, kábé ugyanaz az eset, mint mikor neonrózsaszín majót vásárolok a Decathlonban, szép, színben passzoló futót hozzá, és már az az érzésem, hogy le is futottam 10 kört.
Így futva a köröket a gasztronómia labirintusában, a realitás teljesen más. Éhesen elmegyek vásárolni, mindent összegyűjtök, különösen olyan dolgokat, amik pillanatnyi éhségérzetemet csillapíthatják, vagyis csoki, csoki, csoki, majd miután ez a tűzoltás megtörténik, már kedélyesen megállapíthatom, hogy a többi terméket pihentethetem még másnapig…vagy pár napig. Akkor éreztem ebbéli tevékenykedésem csúcspontján magam, amikor elhatároztam, hogy szemes paszuly levest főzők. No, de nem akármilyent, nem olyan pityókaleves ízűt, amilyent a nővéremnél kóstoltam, hanem olyan igazi gyermekkort idéző anyám félét. Szorgosan meggyűjtöttem a füstölt sonka bőrét (húsvét is kapóra jött), másnap paszulyt vettem, még azon nyomban, a munkahelyen beáztattam, mert azt olvastam, úgy készül el hamarabb, és szépen a nyócóramunka elteltével kis borkánban vittem hazafelé. De makacs volt a paszuly, vagy csak megártott neki a munkamorál, és nem készült el aznap este, reggel már nem maradt idő rántást készíteni, aztán délutánra maradt az utolsó esélye, hogy megmutathassa magát. De el kellett utaznom, és sokáig mérlegeltem, hogy mi legyen a sorsa a félig kész mesterműnek, autóban zötyögtetni nem akartam, így hát jégre tettem. A hétvége elteltével is ott szomorkodott a tele fazék a hűtőben, az agyontervezett, félbe maradt álmok mellette dideregtek.
Aztán ma vettem mellé egy vinetét, s már a tizedik receptet olvasom a tökéletes majonéz titkáról.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése