Kártieri ürömzenélések

Havonta megörvendeztetnek drága szomszédjaim, s ha ez az esemény egybeesik, a várva várt hogyan éljük meg a nőiességünket engem teljesen kikészítő időszakával, akkor az eufória teljes. Nem új a téma, és biztos ezreket érint, akik megtapasztalhatták a blokk-közösségi együttélés élményét. Nem is akarok senkit untatni, hogy aztán legyintsenek, hisz ez velünk is megtörtént, csak kicsit jegyzetelgetek itt boldogságomban. Világéletemben tömbházban laktam, oda születtem, ott nőttem fel, családias és teljesen megszokott, hogy testközelben hallod a falszomszéd minden neszét, te szerzel először tudomást arról, ha sikerült elvégeznie nagy és kis dolgát az illemhelyen, és véletlenül sem kapod fel a fejed, ha a felső szomszéd szerencsés ajtócsapódások közepette hazaér a korcsmából. S ha már teljesen beépült a programodba a fent említett úriember kedves neje húspotyolási technikájának hangzásbeli megnyilvánulása, azt hiszed már mindent láttál, hallottál, és igencsak türelmes és alkalmazkodó lévén, már semmi nem tud kihozni a sodrodból, akkor tartogat még számodra meglepetést a nagybetűs.

Hát az én szomszédom, olyan kegyes, hogy ha jókedve van, hogyha vigad, akkor szeretné, ha mindenki osztozna ebben. S ezért a leglehetetlenebb időpontokban feldübörög az igazi adriancopilulminuneféle manele az alsó lakásból. Nemcsak úgy beszűrődik, nemcsak úgy belopja magát hozzád, nem beszivárog, mint egy kedves dallam, hanem szó szerint dübörög, mintha az ötpontötös nálad nyomná, reszket az ágy alattad, megremeg a padló, és lassan átáll a szívverésed is ebbe a ritmusba. vasárnap hajnali ötkor, hétköznap éjjel kettőkor, partytájjjjm. Először csak konstatálod a tényeket, aztán próbálsz hozzászokni, talán még bele is dudorászol, majd lassan lassan az agyadra megy. Aztán megszégyelled magad, hogy milyen ünneprontó vagy, eszedbe jut, hogy fiatalság bolondság, elkezdesz filózni azon, mikor vénültél meg ennyire, netán még az is átfut az agyadon, hogy tejóég zavar, hogy másnak jókedve támadt. De nem, hamar elmúlik a szégyenkezés, s az empatikus jódilit felváltja a felháborodás. Holnap meló, nincs már szülői igazolás, nem foghatod a szomszédra a mulasztásokat. megpróbálkozol a jól bejáratott, otthon is látott, régi csőkopogtatás módszerrel, de minden siker nélkül. lehet, ha nem is jó csövet ütögettél, különben is ezek le vannak válva a fűtésrendszerről. Vagy ennek nincs jelentősége? És akkor kezded szépen fogalmazni magadban, hogy mit is mondasz nekik, ha lemész és kinyitják az ajtót. Mert ugye lemész, ezt fontolgatod, de előbb még megfuttatod, hogy a 112-öt milyen lenne felhívni. Gyorsan elveted az ötletet, és miután összeszedted minden bátorságod, összeállítottál két nagyon ijesztő mondatot, amit előadsz, amiből az egyik a megkérem szépen halkítsák le a zenét, a másik ez jóérzéskérdése, kimerészkedsz a folyosóra. Pizsamában, papucsban osonsz lefelé a lépcsőn, a bátorságod már a lépcsőfordulónál elhagy, kezded röhejesen érezni magad, úgy is festesz bizonyára. Megállapítod, hogy ez a pofátlanság netovábbja, még a közeledtedre sem veszik lennebb a hangerőt, majd az a mentő gondolatod támad, hogy inkább leírod egy lapra a véleményed, és kifüggeszted a bejárati ajtóra, hadd lássa mindenki. megnyugodva visszasurransz, és már össze is áll a szöveg: kérlek ha még buliztok, hívjatok meg engem is...