2016. augusztus 9., kedd

Emlékszel még ugye?

Torockói jegyzetek


Torockó 500 körüli lakossal rendelkező község Fehér megyében, Kolozsvártól délre, 62 kilométerre. Festői tájon terül el, a Székelykő lábánál, zöld zsalugáteres ablakok mögül kikandikáló takaros fehér házaival, amolyan múlt századból itt maradt többnyire magyarlakta kis település.  A falu eredeti lakói a Thoroczkai család által idetelepített német vasművesek voltak.



Hajdanán, fénykorában a XIV. században bányászváros volt, vasércét messze földön keresték.
Úgy mondják, hogy a Székelykő miatt kétszer kel fel a nap, kikukkint a Székelykő egyik sziklája mögül, de visszadől még egyet, majd aztán újból előbukkan a felhődunyha alól. Onnan ered a szikla neve, hogy tatárjárás idején az aranyosszékről idetelepített kézdi székelyek védték meg a települést, akik cserébe megkapták a hegytetőn álló várat.
Ki ki megtalálhatja az ínyére való kikapcsolódási formát, a néprajzi múzeumban hajdani háztartási eszközöket, torockói népviseletet, festett bútorokat, kézimunkákat láthatunk kiállítva, de a falusi turizmusra szakosodott házigazdák portái is igazi kis néprajzi csemegét nyújtanak az erre kíváncsi látogató számára a keresztszemes falvédőkkel, zsalugáteres ablakokkal, faragott kapukkal. Érdemes megnézni az 1723-ból való vízimalmot és az unitárius templomot is. De akinek túrázni van kedve, annak ott az 1130 méter magas Székelykő, a torockószentgyörgyi vár, a közeli cseppkőbarlangok.
Idéntől úgy tűnik egy zenei fesztivál is megvetette a lábát a faluban, a DoubleRise..
Ahogy ülök a fűben két koncert között egy pohár fröccsel a kezemben elárasztanak az emlékek.
10 évvel ezelőtt is itt ültem nem messze, szemben ezzel a nagy kővel s olyan könnyűnek tűnt minden.. Ott ültél mellettem, s magyaráztál valamit, ki emlékszik már, hogy mit, azóta világgá mentél, nemcsak te, hanem az a naiv tizenéves csillogás is a szememből, amelyik nézte az ormokat, s elhitte, hogy könnyedén átszökken rajtuk s az élet kisebb nagyobb bukatóin, mint a zerge. S a múlt század szele lazán borzolta az életünk rohanó perceit.

Mélységek és magasságok,
szemenszedett igazságok
szikráznak a szemekben,
s az idő tenyerén,
pöttyös jelmezén
igazít
egyet a katicabogár,
ránéz,
"ki az itt,
s mit játssza az igazit
a kósza napsugár",
aztán tovaszáll,


5 évvel később..Ősz volt..de még az a rövidújjús meleg, mászkáltunk a kövek között, fel a Székelykő csúcsára.. ezer színben pompázott minden, de mi már nem hittünk a csodákban..
„s egy nyurga fűszál
harmatos esőtáncát lejti
a nyárnak,
bohó szellő
kócolja
pipacsfürtjeit
a júliusi éjszakának,
felkapja és
viszi a végtelenbe
csicsergését
az egyszeri kétszeri
napfelkelték zajának,
miközben búcsút int az "éljamának",
a lázadó félhomálynak”


Most, 10 ével később, ugyanitt ülök a Székelykő lábainál s hallgatom a kétszeri napfelkelték fesztiváljának lüktető moraját..
Valami véget ért, valami elkezdődik, valami talán megmarad örökre, vagy jó sokáig...

„s az a nagy kő előtted
épp most esik le szívedről,
s repül-repül
minden kusza gondolat
elvetemül
a csillagos ég alatt,
mert az élet néha nagy falat,
mi meg önként és készakarva,
szétesve és eggyé forrva
bele-belehalunk abba a dalba."



Fotók: ViLola




2 megjegyzés:

  1. egy igazi Kő, melynek terhét szívesen viselné a jelen és az elfelejthetetlen múltidő...

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés