5 megyén keresztül két keréken

Zala, Vas, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom és Pest megyéken át és még azon is túl....

Egy zalaegerszegi vonatos kirándulásnak indult, aztán egy 5 megyén átívelő biciklitúra kerekedett ki belőle.

Késő délutáni órákban érkeztem vonattal. A zalaegerszegi vasútállomásról a város főutcáján, amit azon a hétvégén sétálóutcává alakítottak gyorsan átvergődtem. Épp fesztiválos napok folytak, sörsátrak, boros és pálinkás műhelyek, zalai finomságok.Vadpörkölt fesztivál.  Az újonnan megépült Belső elkerülő utcán haladtam, folytattam utam egészen Neszeléig, azon át Ságod, Kispáli és Lakhegy következett. A jól ismert út, amit nemegyszer megtettem biciklivel, és egyszer futva is. Ez volt az első nap, 15 kilométer.

4 napot töltöttem Lakhegyen, főként pihenéssel és közben megejtettem egy kis termálfürdőzést is a Gébárti-tó mellett, ahonnan továbbindultam Vasváron át Szombathelyre.

Mostanában minden legújabb biciklitúrámra azt mondom, hogy ez volt eddig a legnehezebb, most se volt ez másképp. Igaz a nagy meleget valamennyire sikerült elkerülnöm, hisz szeptembert írunk de azért így is tikkasztó volt, mivel a táj meglehetősen lapos, nincsenek fenyőfák, csupa rét, mező és termőföld amerre a szem ellát.

A Vasvár felévezető úton nem álltam meg csak egy fotó erejéig, de legközelebb meglátogatom Józsi bácsit a kunyhójában.. Apropó, Józsi bácsit a szállodájában.

Kedves kis falvak, rendezett a környék amerre csak visz az út Szombathely felé, sőt egy kis kitérőt is tehetünk, hogy a Jáki templomot felkeressük.

Szombathely nagyállomás, van benne kis és nagy ház. Az egyik ablakon kinézett egy öregasszony, ahogy haladtam drótparipámon, kérdezem gyorsan tőle: "Szombathely előre?", ő bólogatott és csak mentem előre előre...

A harmadik nap egy hosszú és igen fárasztó túrára kerekedett, az előző napon megtett 41 kilométerhez képest. Söptén, Vasasszonyfán, Tömördön - ami tényleg nagyon apró kis falu -, Csepregen át vezetett az út, majd Lövő, Fertőszentmiklós és Fertőd következett mire elértem a Fertő Hanság Nemzeti Parkot. Itt már kiépített bicikliút fogadott. Meglehetősen lapos ez a környék, semmi hepehupa, csak nádas és hatalmas szúnyograjok, amibe sikerült is beletekernem jó párszor. Szerencsére nem csíptek.

A fő célom az volt, hogy visszajussak Budapestre, mindemellett a Duna elérése tartotta bennem a lelket és képzeletbeli látványa táplálta a kitartásom.  A Fertő tót, eddig csak egyszer láttam, valamikor réges rég, még gyerekkoromban. A tóra nemigen tudtam visszaemlékezni, lehet azért mert már akkor is csupa nád vette körül. A kerékpárútvonal is meglehetősen nagy ívben kerüli meg a tavat, oly annyira, hogy nem is lehet látni azt.

Helyenként két kerékpárút is van, de a nádkerítés az nádkerítés. Egy kis izgalmat Sopron és Fertőrákos fölé emelkedő lankás dombok, bortermelő községek jelentettek, ahol meg is kóstoltam párat a már lehullásra érett mélykék színű kékfrankos szőlőből. Ha az ízlésem nem csal ami a szőlőt illeti, bizony jó évjárat lesz az idei! :)

Kedves kis falvak sorakoznak egymás után errefelé is. Egy tájházat is sikerült meglátogatnom, ahol bepillantást nyerhettem a kerámia-készítés rejtelmeibe, még ha csak egy kis időre is, azontúl csak ámultam-bámultam..

Átléptem az osztrák határt és újabb bortermelő kis falvak következtek, egyik a másik után. Olyanok, mint Sopron felé, de mégis minden kicsit másképp fest. A falvak, a szőlőtőkék, járdák és járdaszegélyek itt is rendezettek, csak mintha a bokrokat megfésülték volna, a kerékpárutakat mintha szinte akkor építették volna éppen ki, a házak pedig vidám színekben, mozaikokban pompáztak, az ablakok körül kicsit más színnel. A látvány a már igen-igen jelentkező fáradtságról mind elterelte a figyelmemet.

Ahogy haladtam, megfigyeltem,  hogy a szőlőtermést mind körbefonták hálóval és ahogy haladtam el a sorok előtt minden sorban megszólalt valami rádió, madárijesztő egy-egy madárhanggal. Tetszett, ilyet még nem láttam azelőtt.

Rusztnál svájci biciklisekbe botlottam, akik útbaigazítottak és vagy 6-8 kilométeren át együtt tekertünk. Különösen itt, nagy ívben kerüli el az út a tavat, nem sok a látnivaló, jól lehet haladni, sík a terep. Szerencsére szélcsend is volt az utamon. Körülbelül este 8 óra lehetett, amikor elértem Neisudler am See-t, egy kicsit megpihentem egy épp arra eső buszmegálló padján  és már sötétedni is kezdett. Szerettem volna megtalálni a Pozsony felé vezető utat, de végül csak egy Shopping Cityben kötöttem ki, Pándorfaluban. Valószínűleg a fáradtság miatt, végül lebeszéltem magam a további folytatásról Pozsony felé.

Idegennek éreztem az eddigi utam során átélt kihívásokhoz képest a csillogó-villogó, luxus környezetet, ami akkor épp körülvett engem, ezért úgy határoztam visszafordulok a Fertő tó irányába, szállást keresni.

Egy benzinkúton álltam meg, hogy útbaigazítást kérjek. Egy magyar nő volt a benzinkutas, de már osztrák akcentussal beszélt, ahogy a benzinkút tornácán borozgató másik nő, az osztrák barátjával. Végül ők tudtak egy szerencsére onnan csak pár száz méterre lévő diákszállót, ahol viszonylag jó áron sikerült megszállnom. Bejelentkeztem, zuhanyoztam, ittam egy sört és próbáltam elaludni amilyen hamar csak szerettem volna, hogy másnap újult erővel folytathassam az utam, de nem így történt. Az álom nehezen jött. Gondolkodtam, hogy 7 évvel ezelőtt is ilyen nehéz volt e a túra, meg hogy milyen fáradtságos szabadságokat eszelek ki mindig magamnak és, hogy miért csinálom.  Vannak olyan csodák, amelyek csak akkor születhetnek meg, ha kényelmünket teljes egészében feladjuk és szó szerint hajtunk azokért.  Ez az élet minden területén így van, a sikerért dolgozni kell, hajtani, tekerni...Úgy gondolom a kényelem egy roppant veszélyes állapot tud lenni, ahogy a sok szabadidő is. Persze nem szabad a vaskarikák másik oldalára sem esni, a pihenésre is időt kell szánni vagy egy ilyen túra előtt megfelelően felkészülni. Ez most elmaradt.

Másnap mielőtt nekiálltam volna a kiadós reggelinek, egy szempillantással ellenőriztem, hogy megvan-e a hostel elé lezárt biciklim és annak minden tartozéka. Minden rendben volt, jöhetett a reggeli. Sajtot, gyümölcssalátát, vajas, csoki krémes kenyeret ettem és egy nagy bögre kávét, mindezek után útra keltem megint. Igyekeztem úgy reggelizni mint ahogy a mondás írja. Égy úgy mint egy király, ebédelj úgy mint egy polgár és vacsorázz úgy mint egy koldus. Ti betartjátok ?

Védeny, Gálos, Barátudvar és Féltorony települések sorakoztak még az osztrák oldalon mielőtt visszaérkeztem Magyarországra.

Hirtelen olyan hepehupás, gyűröttek lettek az utak  mindenfelé amerre haladtam és nagy volt a meleg is. Nem győztem inni a kutakból a vizet és azt hiszem egy kicsit dehidratálódtam is. Erre a túrára spontán indultam el, nem készültem úgy, mint eddig, a kolbász, kalciumtabletta bizony elmaradt, így útközben kellett megoldanom az energiapótlást és a fő étkezéseket is. Több-kevesebb sikerrel.

Csendes utak voltak, de nagyon göröngyösek.Mosonszolnok, Mosonmagyaróvár, Győr következett, ahol 2 órás pihenőt tartottam, várost néztem és ettem egy kínai menüt. Gondolkodtam, hogy megszálljak, mert Győrben nemigen jártam és csakis átutazóban, viszont az elérhető szálláshelyek mind a város szélén voltak, ezért úgy döntöttem tovább folytatom az utam egészen Komáromig és majd egy másik alkalommal ismét felkeresem Győr városát.

A hídon átkeltem és végül a szlovák oldalon szálltam meg, ütött-kopott épületek, egy bezárt szálloda, esti éjszakába sétáló fiatalok. Némelyikükről az fest, hogy éppen randalírozni készülnének bele az éjszakába, ahogy haladtam immár legendás drótparipámon, szállást keresni. Végül egy szálloda és egy vendégház közül az utóbbit választottam. Jól esett a zuhany, 130-140 kilométer után könnyen megeshet, hogy bizony minden luxusnak tűnik és jólesik.

Felöltöztem és elindultam esti városnéző sétára és hogy egyek valamit, nagyon rám fért. A sétálóutcán hamar túljutottam, megálltam a Jókai szobornál, a várnál és a múzeumnál, fényképeket készítettem majd lekanyarodtam egy üres és annál még csendesebb, kivilágított utcába, ahol pár lakóházon és bezárt butikon kívül semmi sem volt.

Ekkor egy ott élő időskorú házaspárba botlottam bele, akikkel hamar szóba elegyedtem és elmondták a sétálóutca nevezetességeit, amiket jövet sorba lefényképeztem. Mondtam nekik, hogy én is elszakadt magyar vagyok, amit nem a gyűrött ruházatomra értettem  - amikor az ember túrázik, nem visz általában vasalót magával - , és rögtön talált a szó, határon innen és túl....Ez ilyen. Aztán szétváltunk, ők vendégségbe tartottak.

Beültem egy étterembe, a bár pultjához, kértem egy pohár kofolát, szlovák ital, színe, jellege hasonlít a hagyományos kólához, íze azonban más. Nemsokára betoppant az házaspár az utcáról és mint kiderült a főpincér szülei voltak. Köszöntünk ismét, de siettek tovább csak egy gyors, szülő-fia látogatás volt ez csupán. Majd kiültem a teraszra, ahol májat ettem, sült krumplival és kértem még egy pohár kofolát mellé. Nemzeti ételük, a héjatlan, gőzült kenyér, a  knédli nem érdekelt.

Majd sétáltam tovább, a város főtere - Európa tér - ott volt a sarkon.A fotókat feltöltöttem a facebookra, majd egy London mellett élő szlovákiai magyar barátom üzent nekem, amikor látta, hogy bejelentkeztem a városba. Végül a találkozót nem sikerült egyeztetnünk, majd egyszer talán ismét Londonban...

Szemlélődtem, hogy az ottani fiatalok milyen jól elbeszélgetnek, csendesen társalognak egy-egy pohár bor vagy sör mellett, szívesen társalogtam volna velük, de inkább a pihenésre szántam az időt, amire nagy szükségem volt, így el is indultam a vendégházat megkeresni.

A lezárt biciklim mellett már másik két bicikli is sorakozott, úgy látszik, mások is vándorolnak a környéken két keréken. Naná!

Reggel 9 óra volt, amikor elhagytam a szállást, nem voltam kipihent , eléggé megerőltető menetbe fogtam, amit tudtam nagyon jól és még várt rám az utolsó szakasz, ami nem ígérkezett könnyebbnek az addigiakhoz képest.

Mielőtt elhagytam a várost, egy kis boltban feltankoltam vízzel, csokival, vettem valami felvágottat, pékárút és máris indultam Párkány irányába. Innen már teljesen a Duna mentén vezet a kiépített, Eurovelo bicikliút, bár az első kb. 25 kilométeren végig a töltésen kell haladni és az bizony nem belátható távolság a Dunától. Így annak rejtelmes, kanyargós, mesébe illő látványát eltakarták a fák és a bokrok. Viszont haladni jól tudtam az egyenes szakaszon. Meglehetősen egyhangú volt ez a szakasz, próbáltam lábaimmal tartani a tempót, hogy minél hamarabb túljussak rajta, nem volt könnyű, egyedül voltam, más biciklis nem volt.

Aztán úgy döntöttem egyik ilyen már-már ismétlődő pillanatban, hogy a bokrok mögé nézek.  Minden második bokor mögött horgászok voltak. Kész horgászparadicsom ez a hely itt,  így kerestem egy olyan partszakaszt, ahol nem zavartam semmit és senkit és engem sem zavartak. Sikerült. Neki támasztottam a drótparipámat egy öreg tölgyfának, bár a meder nagyon iszapos volt. Ezt gyorsan figyelmen kívül hagytam és pár másodperc múlva már szemem a Duna vízével teljesen egy szintben. Lehűtöttem kimerült testem,majd gyorsan úsztam egy két karcsapást, nagyon jól esett.

Negyedórás készülődés után, az iszapos parton átvergődve, majd letisztálkodva ismét úton voltam Dunaradvány irányába. Szép település és sikerült találnom egy biciklisek által nagyon is kedvelt csárdát, ahol ismét gyorsan megpihentem és ettem valami nagyon finomat. Halászlét és túrós csuszát szalonnával . Bár kihagytam volna a második fogást, mert az első is igen becsületes adag volt és könnyebb lett volna a tekerés utána. De hát ez van, ennél rosszabb ne legyen.

Türelmesen és kényelmesen bruncholtam, arra gondoltam közben, hogy ez bizony estig is kifog tartani. Úgy is lett.Ebéd közben szóba elegyedtem egy kanadai biciklis házaspárral. Körülbelül 60 éveseknek néztem őket, majd kiderült bizony 80 felé közelítettek mindketten. A rendszeres triatlon, biciklizés lehet az oka. Szeretik Európát és már többször bicikliztek az öreg kontinensen. Most Bécsből jöttek, de voltak már az általam is érintett Prága-Bécs útvonalon.

Aznap Esztergomig tervezték az utat, ami még körülbelül 25-30 kilométer lehetett, másnap onnan Szobig, a komppal át, mert az északi oldalon kiépített csak a biciklihálózat jelenleg. Azt követően Szentendre volt a céljuk, ahonnan már hajóval tervezték a fővárost megközelíteni.

Elindultak, mert már túl voltak a kávé pihenőn.Én körülbelül háromnegyed órára rá tudtam csak elindulni és meg sem álltam szinte, csak Esztergom főterénél egy kisebb pihenőre.Utána Pilismarót ellőtt várakoztam, amikor a kompra vártam. Itt egy barcelonai tandemes párba botlottam bele, akik szintén Budapestre hajtottak. Kérdezték honnan való a biciklis táskám, mondtam Bristolból. Én meg kérdeztem kaptak e defektet eddig, és mondták szerencsére nem. Többet nem beszélgettünk.

Szobtól már ismerős volt az út, ahol legutóbb az öcsémmel és barátjával jártam. Nem is siettem, ez a szakasz inkább strandolós, kirándulós szakasz volt annál inkább, minthogy biciklitúrának nevezzem.  Nagymarosnál meg is álltam és élveztem a szabad strandon a Duna vizét és a látványt, amit másik oldalon a visegrádi Fellegvár nyújtott.

Verőcén volt a következő pihenőm, amikor már napnyugta közeledett. Csodálatos, szavakba nem foglalható! Kértem egy korsó sört egy szintén biciklisekre szakosodott pihenőnél és közben lassan elkezdtem a lámpákat felszerelni. Felkaptam pár melegebb ruhadarabot, amiket addig nem használtam és csak az erőnléti próbám terheként mint súly szolgált a biciklis táskámban.

Körülbelül még 30-35 kilométer volt Újpestig, nagyon lassan teltek a percek és a kilométerek. Szinte már teljesen besötétedett mire Vácra majd Szödligetre értem. Itt megálltam egy kisebb átvezető hídon, ami a biciklis utat keresztezte és készítettem egy pár újabb felvételt a még lenyugvó napról, ahogy azt látni lehetett Dunából egy kis mellékág, lombos ágai mögül. Két fiatalabb lány beszélgetett a hídon, szintén biciklivel. Körülbelül 20-30 másodpercig csak figyeltem őket, mire próbáltam megérteni, hogy kik ők és miről beszélgetnek. Az agy különös játékai ezek, amikor sokat vagy egyedül aztán az is lehet az oka, hogy - bár az ország határaitól nem igen sikerült eltávolodnom ez alkalommal - de így is sokféle nemzetiségű emberekkel találkoztam. 

A lányok magyarok voltak és a következő településig, Gödig együtt tekertünk. Dunakeszit hamar elértem, majd onnan a Pálya utcán tekertem végig, ahol a tavak mellett – amikről addig nem tudtam – kiépített töltésre feltoltam a biciklit és onnan tekertem egészen az M0-s híd közelében lévő egyik körforgalomig. Ez az utolsó szakasz, körülbelül 1-2 kilométer lehetett, de nagyon izgalmas volt, a sötét miatt, a göröngyös út miatt és amikor kiértem a betonozott járdaszegélyre, azt éreztem megint, hogy végre civilizáció, még ha semmi más nem is volt ott az aszfalton kívül. Fél tizenegy lehetett amikor végül is sikerült hazaérnem..Haza? Hát, hogy igazán haza érek-e valaha, ez egy jó kérdés..
Egy vérbeli hontalan hobbit utazásai 
úttalan utakon át oda, 
hol várja az otthontalanság otthona.